Eltelt a fiam életében az utolsó óvodai nyár, nyaraltunk, táboroztunk, kirándultunk, sokat voltunk együtt a gyerekekkel.

A kicsit javában szoptattam még, így nem igazán jött szóba a "teljesítmény" sport.

Szeptemberben elkezdődött a suli, imádott nagy fiam első osztályos lett ebben a suliban. (Ezt csak azért említem, ha esetleg jövőre nem tudtok mit kezdeni az adótok egy százalékával, akkor legyen hova nyúlni a nagy kapkodásban.) A lényeg, hogy az otthonunk és az iskola közötti szakaszt, napjában minimum 4x tettem meg. Volt, hogy többször is (szülői, osztály takarítás, stb...) mindezt magassarkúban (ahülyéje), babakocsival. Így futok én babakocsival :-D

A legkeményebb az volt, amikor az út elején kiesett a babakocsi jobb első kereke, nem bírta a havat. Aznap felkarra is edzettem legalább. Kínomban már csak röhögtem MAGAMON.

Nem egy nagy táv kb. 1,1 km, meg tömeg közlekedhetnénk is, de mi nem, minket kemény fából faragtak, télen is gyalog!

Reggel ugye illik legkésőbb 7:50 ig beérni a suliba, egyszóval a futás garantált volt, délután szigorúan 4-re odaérni, mert akkor még rutintalan az ember, félti a kicsinyét, jaj mi lesz vele, ha később megyek (már tudom, semmi :-D) megint futás...

Egy reggel mondom a fiamnak: - Anyád egy tulok, hogy nem futócipőben jár, ha már úgy is rohanás van állandóan! Egyszer még úgyis nosztalgiával fogok ezekre az időkre emlékezni!

Ez ott és akkor nem volt ennyire vicces.

Tél vége felé, februárban húztam először futócipőt. Régi Adidas, kopott szürke, nem egy tudományosan kiválasztott darab volt, igazság szerint édesapámtól kaptam még jó pár évvel korábban. Melegítő, kinyúlt póló, ami a kufferemet feltétlenül eltakarja, nagy kötött sál-sapka!!! Csak a legfontosabbak, még jó, hogy nem is volt igazán hideg.

Az első két hétben a túlélésért küzdöttem. Mondjuk nem voltak nagy céljaim, már nem akartam megváltani a világot. Apró pici lépésekben haladtam. Kocogtam kis kört a Városligetben, meg-megállva, boldog voltam (kb. 1-1,5 km). Második héten eldöntöttem, hogy végig kocogom megállás nélkül, megcsináltam. Akkor növeljük a távolságot, legyen nagyobb kör (kb. 2,5 km). Először ez sem ment egyben. Fontos volt, hogy minden második nap mentem. Szó szerint akkor is, ha esett, ha fújt! Tudtam, hogy május közepén 5 km-t KELL futnom és megcsinálom. Egyre jobb és jobb lettem, már nem kocogtam, hanem futottam. Sok minden történt márciustól-május közepéig, de ez már egy másik mese.

Itt azért már pedzettem, hogy ez többről fog szólni, mint holmi össze-vissza futkorászás.

Ne FUSS el, holnap újra találkozunk!

csókolat

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.